Kissé fáradt pillantással néztem a különvonatunk ablakából az elsuhanó tájat. Láttam a távoli hegyeket, a sínek melletti hátsó kerteket, a sorompónál várakozó autókat. 12 óra volt pontosan, amikor láttam, hogy a sín melletti kilométerkövön egy kétjegyű szám szerepelt. Búzaföldek következtek, hatalmas kombájnokkal, megállás nélkül átrobogtunk egy kisvároson, valami furcsa spanyolos neve volt, aztán tavak mellett. Elszaladt az idő, 1 óra volt pontosan, mikor felfigyeltem egy újabb kilométerkőre is, melyen szintén egy kétjegyű szám volt, ugyanazokkal a számjegyekkel, mint az előző kövön, csak fordított sorrendben. Jött a büfés, szendvicseket árult, vettem egy szalámisat, és egy narancslevet. Jólesett, mert már kezdtem éhes lenni. Utána kissé feldobódva nézegettem a fekete erdőség fáit, a fák között riadtan futó állatokat. Gyorsan 2 óra lett, és megint jött egy kilométerkő, rajta egy háromjegyű szám, a szélső számjegyek megegyeztek az első kilométerkő számaival, a középső pedig 0 volt. Sebes vonatunk megállás nélkül robogott tovább, bár már inkább döcögésnek éreztem a monoton, egyenletes tempójú suhanást. Távolból feltűntek a havas csúcsú hegyek. Közeledett a végállomás.

Felvillanyozódva számolgatni kezdtem, hogy milyen sebességgel haladhat a vonat. Szerinted?