Ritkán esik meg velem, örömmel konstatáltam: végre színes álmom volt. Egy új üzenetet kaptam a mobilomra, családi összejövetelre szóló meghívást. Persze szokásosan kadarkázás, sörözés lett belőle. A sarokban anyám merült el a családügyeinkben, testvéreivel beszélgetett: Melyik az öt közül? Mikor született? Mennyibe kerül? Hány éves Pistike?... A hangfoszlányokból is összeállt a kép, jól kitárgyaltak mindenkit.
A gyerekek kezdetben csendesen ténykedtek a lépcső tetején, dobó-kockáztak, csacsi-pacsiztak, fej vagy írást játszottak, kakukk-tojásoztak. Aztán megunták ezeket és megrendezték a szokásos döbrögi vásárt, ami alapesetben azt jelentette, hogy a ruhás szekrények tartalmát az emeleti szoba közepére kirámolták és közben csépelték egymást. Nem volt választásom, közbe kellett avatkoznom. Hívtam őket a szabadba indiánosat játszani, futóversenyezni, turistáskodni a közeli kiserdőben. Zúgott a „hajráödönke”. Aztán a csapat elpilledve mesét hallgatott, Micimackóról, a hangyákról, a macskáról, az igen kedvelt Töhötöm vezérről. Pistike aztán ásítozva megjegyezte, hogy „elnyelte a másik állat”, ami körülbelül azt jelenti, hogy elege van ebből, visszamenne inkább az emeleti vásárba.

Nagybátyám szokásosan nem állta meg szó nélkül: bezzeg az ő idejében a gyerekek szó-keresőztek csendesen, vagy prímszámokkal, számsorozatokkal törték a fejüket. Sejtettük ebből: ma megint anagrammázni fogunk egész este. Világos, mint az egyszeregy, vagy ahogy az okos nagybátyám mondani szokta, hathat mint a hatszorhat.

Felébredtem, és a szívemet facsarta a tény: Apámék nem élnek már, a nagybátyám sem, és a gyerekek pedig felnőttek. Mégis örültem ennek a végrendelet-szerű álomnak, hiszen családi dolgaink ma is ebben a mederben folynak, csak most már én is bezzegi vagyok, most már én döntök: este számpiramist játszunk! (Az unokák ezt Papamama játéknak hívják.)

Neked is megvannak ezek az emlékek? Mire asszociálsz? (Ha elég konkrétan mondod el, pontozni fogom, hiszen elvégre diagosok vagyunk.)