Sárgult papírlap a kezemben, rajta csúnya, szinte olvashatatlan írással gyerekkori fogalmazásom. Egy gyermekbálról írtam, ahol büntetésül külön kis asztalnál terítettek meg nekem. Fülsértő zajongással gúnyoltak a többiek, én meg csak ott álltam lábfej nélküli hosszú harisnyámban. Bravó!
Rég volt. Nézem magam a tükörben, szétálló erős bajuszomat, másnapos tekintetemet, ahogy nevetségesen idézőjelt kaparok a levegőbe.
Miért is nem tudok törleszkedni, hízelegve barátkozni! Ráadásul a lábamat alig bírom mozdítani, annyira nehézzé váltak. Kellett nekem azon a bazaltkővel fedett úton futni! Hogy lehetek ennyire béna, szerencsétlen alak? Egy gyors, felületes mosakodás talán segít! A sarokban hever a tegnapi áru, meg sem néztem, hogy mit vettem meg. Ma mindenképpen leengedem a horgonyt, nincs több cicó. Lesz, ami lesz!
Egy dalt dúdolva kiléptem az ajtón (... harmadik követ vág, harmadik követ vág...), aztán bekaptam kedvenc csokimat.

Mi a neve ennek az édességnek? És miért az a neve?