Ősi nemesi családból származom, de ez nem volt fontos nekem soha. Édesanyám hamar meghalt (habár nem volt mosónő), édesapámat is, ki már születésemkor sem volt fiatal, később elvesztettem, jó sokáig gyámság alatt voltam. Éltem, ahogy lehetett. Mit is mondhatnék, jó volt-e, hogy abban a korban éltem? Járványok, harcok, örök ellenségeskedések. Magamat se tudtam kivonni belőle, nem is akartam. Harcoltam magam is, habitusomnál fogva a gyengébb kis fehérekkel harcoltam az erősebb nagy feketék ellen.
Ahogy később írta rólam egy – leginkább – messze nem eposzi művéről híressé vált, általam csak még kisfiúnak ismert személy, halálom után jóval: a nagy dolgokat semmivé foszlatja a széthúzás, ám a kicsinyek is végtelenül nagyok lehetnek, ha egyetértés van.
Ez a fickó vizslatott engem még halálom után is, még egy alkotásom címét is megspékelte egy további szóval, na, nem mintha nehezményezném, "talán így még hitelesebb", mondaná manapság Virág elvtárs. Szóval, harcoltam, harcolgattam, nem sok eredménnyel. Bár még követségbe is mentem egyszer, hogy segítséget hívjak szorongatott szűkebb pátriámnak, nem lett ebből sem siker. És a szokásos "jutalmat" kaptam. Már állt a máglya, de gyorsabb voltam. Száműztek! Engem, akit a mai napig is csak csodálnak, idézgetnek, még meghalni se engedtek szülőhelyemen, sose láttam többé, valódi sírom is máshol van. Ám ma már gyönyörű márvány emlék hirdeti emlékemet a szülőhelyemen, de nem a kis templomban, hanem a nagy Szent Kereszt alatt, ahogy ez szokásos a hálás utókortól... Száműzetésemben se tudtam pihenni, írtam az egyeduralom ellen, a pápa ellen, de sokat nem értem el vele. Csodáljátok? És most, az említett márvány emlékmű, amellyel a Szent Kereszt fogadott magába, hát nem disszonáns? Nevetek csak ezen, mert életemben sem a tragédiákat preferáltam, inkább a vidám véget kedveltem. Berzenkedtem az előre megrendezett házasságoktól, annak sosincs jó vége, rühelltem a vérbosszút, mint olyat. Ezeknek hangot is adtam, páratlan kis szótagokba foglaltam mondandómat, és hogy jól értsék, a "pék nyelvén", az "asszonyok nyelvén" írogattam, de eposzra ne gondolj, annál én szerényebb ember voltam. Vidámságomat csak az árnyékolta, hogy egész életemet átszőtte álmaim hölgye, de teljesen reménytelenül. Sőt, látnom kellett Őt más oldalán. Ez máig áthatja a lelkeket, kosárszám írják hozzám és hozzá a sorokat, az omladozó, elhanyagolt kis templom, ahol megláttam Őt, tele a sok üzenettel. Jó, nem mondom, én is megnősültem, de ez aztán igazán nem volt gyógyír lelkemre. Most, holtamban talán csak az vigasztal, hogy egyik fiam legalább nem hagyta veszni soraimat, és évszázadokon át, történt bármi is a világban, fennmaradt, példa lett, sorolják, egy egész nép tekinti alapnak. Éveim száma már túlhaladta a félszázat, amikor a kór elragadott. Írtam volna még, olyan szívesen, annyi mondanivalóm volt. De a halál nem kegyelmezett. Azt a hétszázát... hát így lett vége.

Ki a keresett személy?