Három ember és egy város álnéven szerepel az alábbi történetben.

Seattle egyik külvárosi könyvesboltja előtt zilált külsejű, 50-60 év körüli ember álldogál. Nézi a kirakatot, szinte megbabonázva. Egy bekeretezett metszetet néz. Furcsa kép: viharos, ólmos éj, szakad az eső. Halottaskocsi billeg az úton. Se pap, se gyászoló család. Csak a gyászhintó kocsisa, s a fekete hintó mögött egy ázott, vén kutya.
A férfi csak nézi az ábrázolatot, majd beront a boltba. Benn az üzletben megáll, aztán ráförmed a boltosra:
- Hogy adja a képet?
A boltos valamit válaszol, de a vevő indulatosan a zsebéhez kap, szakadozó füzetet ránt elő, majd így szól:
- Nem hallom, mit mond, írja be ebbe a füzetbe!
A könyvkereskedő tollat, tintát hoz elő a bolt mélyéből, aztán gondos, cirkalmazott kereskedő-írással az alábbiakat írja:
"Mivel Ön George Anderson, az általam olyannyira becsült zeneköltő, a képnek semminő ára nincs. Tiszteletem jeléül adom át, hogy büszkélkedhessem fiaim és unokáim előtt. Anderson úr számtalan jótéteménye után, íme szolgálhattam szerény ajándékkal."
A borostás, elvadult arc egyszerre felderül:
- Ön nem tudja mit ábrázol ez a kép?... Én tudom. Ez a kép... Harminc éve...– Anderson megrázkódott az undorodó méltatlankodástól – az a kép Jeffersen temetését ábrázolja. A sok pimasz, aki azóta hasznosította a Jeffersen-nel való barátságot, a sok alávaló gézengúz közül egy sem kísérte el utolsó útjára. A drága asszonyka sem! A tanítványai is távol maradtak, és a gróf urak is, akik most nem átallják névjegyükre rányomtatni: néhai Luke Jeffersen úr kebelbarátja. Igen, a gyászkocsi kíséret nélkül dülöngél a tömegsír felé. Csak a kutyája kísérte el Jeffersent. Csak a kutyája.
Anderson még gondolkodott kicsit, aztán kezet nyújtott a kereskedőnek:
- Jó napot, köszönöm. Tudja, ez afféle mementó: fölfüggesztem a falamra. Mikor a hízelgők, a hamis barátok már nagyon fuvoláznak a fülembe, a képre nézek majd... Vigyázz, egyedül maradsz te is, s néked még kutyád sincs!
George Anderson még 7 évet élt. A temetésén részt vett az egész város. Tízezrek vonultak fel az utcákon, és másfél óráig tartott, míg maga a gyászmenet eljutott a cinteremig. Nincs olyan Seattle-i polgár, aki ne érezné, hogy egy óriás dőlt ki az élők sorából. Szünetelnek az iskolák, és bezárnak a boltok. A beláthatatlan tömeg fölött Anderson gyász-zenéje hömpölyög.
A menetben haladt Joseph Fischer is, egy másik zenei nagyság, aki másfél év után halt meg. Kérésére Anderson mellé temették.
Anderson jelentőségét a zeneköltés és zeneművészet terén mi sem bizonyítja jobban, mint hírnevének, dicsőségének állandó növekedése a mai napig. Elgondolkoztató, hogy élete ugyanakkor egyike volt a legörömtelenebb emberi életeknek. Természete mindig inkább magányos életre kényszerítette. Az iránta érzett elragadtatás tovább él az újabb, sőt a ma még meg sem született nemzedék közepette is.

Kiket takarnak az álnevek? (Seattle, George Anderson, Luke Jeffersen, Joseph Fischer)